Nagyon ritkán fordul elő, hogy egész egyszerűen csak ott egy fatuskó a kert közepén, körülötte több méteres sugárban nincs semmi, csupán a tökéletesen sík talaj, melyben sem kövek, sem betondarabok, sem Csepel Tacskó hatjókar, sem szögvas. De mivel szeretem a kihívásokat, egy kedves hölgy felkérésére útnak indultam, hogy eltávolítsam a nemrégiben kivágásra ítélt, hatalmasra nőtt fenyőfa földben maradt tuskóját.
Földben rejlő szögekkel és sziklákkal most nem volt dolgom, azonban jó negyed órán át kortyolgattam a figyelmes házigazda által frissen lefőzött feketét, míg megterveztem, hogy miképpen is fogok majd hozzá a munkához. Ez ugyanis egy jellegzetes „hely szűkében” szituáció volt. A gyökerek már megemelték a drótkerítés beton talapzatát, de a fa udvar felőli oldalán is igen problémásnak ígérkezett a közvetlen találkozás a betonszegéllyel, mely alatt jó 1 méteres szakadék következett, a garázsbehajtó.
A gép feljuttatása egyszerű volt, azonban figyelni kellett egy még éppen a teleltetés előtt álló, cserepes leanderre, amit arrébb húzni tulajdonképpen lehetetlen volt az adott szituációban (műnyag kaspó, jó 50 kg-os növény, illetve a tény, hogy egymagam vagyok), úgyhogy inkább óvatosan kerülgettem végig, hála az égnek sikerrel.
A fenyőtuskó legnagyobb átmérője 85 cm volt, ehhez jöttek még a képeken jól látható, szépen elterpeszkedő gyökerek. Ez utóbbiak kimarásával kezdtem a folyamatot, hogy amennyire lehetséges, azért tudjak forogni a tuskómaróval. Ideiglenesen kivettem az útban lévő betonlapot, vigyáztam a kerítésre, majd nagyjából 1,5 óra alatt elértem a kívánt marási mélységet. Az alaposan megélezett marófogak gyönyörűen dolgoztak, esőt sem kaptam végül, csupán egy kis szél mozgatta meg a paravánt.
Betonba nem haraptunk, ellenben a fa eltűnt, a kerítésnek sem lett semi baja.
Az így szabaddá lett területet tavasszal már friss fű és ültetett virágok veszik birtokba.
